“Én tudom, hogy elég voltam neked. A kérdés az, hogy vajon te is tudod-e.”
Ezt mondja Kate a 45 év című filmben, amikor ráébred, hogy férje fél évszázados, boldognak tűnő házasságukban mindvégig hazudott neki. Kate erős és okos nő. Kate reflektál és átkeretez. Az eszével tudja, hogy nem rajta múlt. És mivel erős és okos, tudja azt is, hogy ez a lényeget illetően édesmindegy. Egy olyan ember mellett élte le az egész életét, aki nem érdemelte meg őt.
Ez: kudarc.
Kate megtehetné, hogy beállítódást vált, vagy helikopter-nézőpontból néz rá erre a helyzetre, sőt, olyan messzire emelkedik a problémától, hogy az már csak parányi, jelentéktelen pontnak látszik majd. Ezt szokták tanácsolni a guruk. A baj az, hogy onnan, a magasból, már ő maga is csak egy parányi, jelentéktelen pontnak tűnik. És ki akarna jelentéktelen, parányi pont lenni?
Képmutatók
A kudarc körbevesz. Nézzenek csak körül, de ne ám felületesen, hanem igazán. Tessék háromszázhatvan fokos értékeléssel megvizsgálni az ismerősöket. Ha akarják látni, láthatják, hányan betegednek bele negyven-ötven körül a fel nem dolgozott traumákba, életen át hurcolt szorongásokba, sikertelen párkapcsolatokba, a kiégésbe, a visszautasításokba. Akikben ez zakatol: kevés vagy. Még kevés. Vagy épp, mint Kate: már kevés. Akik csodás szelfiken mosolyognak a világba, de mi tudjuk, hogy cifrán nyomorúságos magányban élik az életüket, vagy szabadnak hazudott, de valójában az elköteleződést és elfogadást teljességgel nélkülöző kapcsolatokban, érzelmi sivárságban, egy nárcisztikus ember mellett, vagy inkább alatt.
Hány sikeres üzletasszonyt ismerünk, akinek épp csak egy kudarcos vállalkozása van: a saját élete? Hány sikeres férfit, aki mindenből a maximumot hozza ki, üzletben, sportban, reputációban csúcsra jár - csak épp apának és társnak csapnivaló?
Elfojtók
A szerepeinkben sikeresek lehetünk. Sikeresek a szerepeinkben lehetünk.
A kudarcaink ellenben nem kötődnek szerephez. Azok hozzánk kötődnek.
A kudarc (nem a tévedés, nem a ballépés, nem a hiba, az esendőség, a mellényúlás, a balszerencse, a nehézség, az akadály, a csalódás, a pofára esés és nem is a sikertelenség), a valódi kudarc a leglényegünkről szól. És nagyra nő: ott, belül.
Mert begyűrjük, legyűrjük, lenyeljük és rátakarunk. Életmóddal, fogyasztással, áramvonalasra kondizott alakkal, elhallgatással vagy épp önmarketinggel. Kicsit jobb esetben barátnőnknek ventillálással, szomszédasszonynak panaszkodással, furcsa hobbikban keresett pótcselekvésekkel, csúcsra menedzselt vagy épp agyonkényeztetett gyerekkel. Sajnos, többnyire csekély eredménnyel, mert a boldogtalanság savanyú szagát nehéz elnyomni.
Idomítók
Nem vagyunk épp szerencsés helyzetben, hiszen kulturális kontextusban peches helyre születtünk. Hamar megtanultuk, hogy a kérdésekre egyetlen helyes válasz van és nincs „egyéb” rovat, ahol a saját ötleteinket a saját szavainkkal megszövegezhetjük. A porosz típusú, elvárásokra épülő nevelés, az igazodást követelő iskolarendszer nem éppen a kiegyensúlyozott és boldogságra predesztinált személyiség petricsészéje. A szüleink közül kevesen hallottak a felhatalmazó nevelésről vagy a tanulható optimizmusról, így aztán a legjobb szándékokkal telve nyomasztottak bennünket aggodalmaikkal egészen felnőttkorunkig. És persze akad, akit egy életen át, mert hagyja, hogy ezt tegyék vele.
Megváltók
Sokakra felszabadítólag hatott tehát minden új eszme, amelyből azt olvashatták ki, hogy mégis van választás. Vagy legalábbis valamilyen menekülőút, féregjárat egy másik univerzumba, ahol „önmagad lehetsz”, mint megtudtuk rögtön az elején.
Az csak később derült ki, és ez a felismerés sokak számára egy újabb instant kudarcot is hozott, hogy ezek a megváltó eszmék többnyire csak azoknak segítenek, akik eleve magukban hordozzák a siker immanens ígéretét. Azoknak, akik immunisak a mellőzöttségre. Azoknak, akik nem engedik, hogy a kudarc róluk szóljon, akiknek identitása impregnált. Vagyis: a túlélőknek.
Felhatalmazók
A helyzet ugyanis az, hogy a sodró lendületű, többnyire amerikai szerzők által írt motivációs könyvekből kiolvasható kívánatos attitűd általában idegen az európai átlagembertől. Nemcsak kulturálisan idegen, hanem a személyiség természetes beállítódása is tiltakozik az ellen, hogy mind sikerre lennénk ítélve. Aki sikerre ítélt, az nyilvánvalóan nem az efféle könyvekből veszi hozzá a bátorságot. Felbátorítani, felhatalmazni valójában önmagunkat tudjuk, bár ehhez sokaknak jól jön a támogatás, például egy személyében hiteles, tapasztalt, sokoldalúan iskolázott coach vagy terapeuta támogatása. A valódi felhatalmazás nem relativizálható, nem visszavonható, hanem lényege szerint stabil és belülről fakad. Erős kapcsolatban áll az önbizalommal és az átkeretezés (avagy mindset-váltás) képességével. A segítő dolga, hogy erős, de nem lehengerlő jelenléttel, akár személyes üzenetekkel igazolja, hogy ez lehetséges. A feladat nem kevesebb, mint hogy a másodkézből szerzett, kész receptek helyett a sajátos, egyedi, minden emberben máshonnan táplálkozó forrást - erőforrást és hatalomforrást – definiáljuk, felkutassuk, felszínre hozzuk és kimunkáljuk.
Felszabadítók
A kudarc nem csak azért része ennek a folyamatnak, mert abból tanulhatunk. Ilyen filléres okosságokat a megváltók mondogatnak. Még csak nem is azért, mert a kudarc megerősít – mert vagy megerősít, vagy nem. Ennél sokkal többről van szó: a metafizikáról. Arról, hogy a kudarc lehetősége a tétet adja ezekben a vállalkozásokban - éppen úgy, ahogyan az életünknek a végessége adja a tétjét. Felhatalmazásra, belső erőre tehát nemcsak ahhoz van szükségünk, hogy valamit megtegyünk, vagy valamire képesnek érezzük magunkat, hanem annak kimondására is, ha kiderül: tévedtünk. Tévedtem, mert nem én, vagy nem most, vagy nem így vagyok képes rá.
A kudarc tehát nem rendszerhiba, hanem a jó terv része. A hiteles és valóban megélt élet része.
Ahogyan Mérei Ferenc fogalmazott: „Az életben nem kell mindig jól járni. Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka.”
Mérei pedig már csak tudta, miről beszél. Nemzetközi hírű tudós volt már, amikor megjárta a munkaszolgálatot, később politikai elítéltként öt évet töltött börtönben, majd élete végéig állambiztonsági megfigyelés alatt állt. Sosem panaszkodott - csak azokra, akik untatták.
(A képen: Charlotte Rampling)
Az írás "A kudarcról őszintén" címmel teljes terjedelemben nyomtatásban megjelent az Üzlet és Pszichológia c. lap 2020. januári számában, valamint lap online kiadásában is.
