A hozzám hasonló „nyilvános okoskodók” közösségében egyre többen írnak arról, hogy mennyire ellentmondásosnak tűnik számukra a jövő egyik elvárt munkaerő-készsége, a kritikai gondolkodás. Ismerős érvekkel és néha nagyon is meggyőzően emlékeztetnek rá, hogy a kritizálók gyakran pórul járnak. Vagyis a téma kétségkívül a levegőben van és diskurzus fontosnak tűnik, ezért én is teszek itt egy hosszabb megjegyzést.
Habár a Világgazdasági Fórum kutatóintézete már két évvel ezelőtt nyilvánosan közzétette előrejelzését a munka jövőjéről és benne a jövőálló készségekről, amit számos cikkben interpretálnak azóta is (persze, ahogy az lenni szokott, sok szerző úgy kürtöli világgá a hírt, mint saját felfedezését), a papír húszfilléres csak mostanában kezd leesni.
A legutóbbi dokumentumban a készítők sok-sok adat elemzése alapján azt próbálják megjósolni, hogy globálisan és regionálisan körülbelül milyen trendek érvényesülnek majd a foglalkoztatásban, milyen igényei lesznek a lokális gazdaságoknak és ez, összefüggésben a makrogazdasági folyamatokkal, a technológiai változásokkal és még sok minden mással, például az oktatási koncepciókkal, milyen várakozásokat implikál. Nagyon érdekes anyag, én szinte minden kurzuson, ahol tanítok, előveszem.
A jelentést másodkézből ismerők közül legtöbben a „critical thinking” tételnél akadnak fenn.
Ez az egyik elem, amely a kulcs-készségek listáján szerepel. (Egyébként, ha pontosak akarunk lenni, a prognózis szerint éppen, hogy visszalép majd a ranglistán, mert beelőzi a kreativitás. De ez részletkérdés. A várakozások szerint a jövő munkavállalója birtokában kell legyen ennek a készségnek is.)
A diskurzusban tehát azt hozzák fel kollégáim, hogy a szervezetekben nem sok babér terem a vitatkozó, kritikus figuráknak, főleg, ha nem vezetők, hanem beosztottak. Teljesen igazuk van.
Ma, Magyarországon, a vállalati kultúrát és operációt kritika nélkül importáló, az anyaországból tervutasításos rendszerben működtetett multicégek leginkább humán robotokat keresnek, betanított fehérgalléros munkásokat, akiknek nemhogy kritikusan, de sehogy sem kell gondolkodni.
Lehet ez ellen ágálni, de érdemes tisztában lenni közben azzal, hogy ezzel csak fennálló világrend ellen berzenkedünk. (Tetszettek volna sikeres kapitalista gazdaságot csinálni az elmúlt százötven évben, most nálunk lennének az anyacégek és innen mondanánk meg, merre az előre.)
De komolyra fordítva: kontextus, kontextus és kontextus.
Ezekben a jelentésekben a különféle összesítő listák, például a skill-ek listája mindig komplex összefüggésben jelennek meg. Ennek az összefüggésnek része, nagyon leegyszerűsítve persze, hogy lassan, de biztosan átalakul a gazdaság szerkezete, elmozdulva a tudásipar felé, előbb-utóbb átalakítva munkának azt a felfogását, ami még az előző ipari forradalmak üledéke a fejünkben. Kenyeret ma is eszünk, de a pékség már jellemzően nem úgy néz ki, mint száz éve. Átalakulnak a szervezetek is, erősödik a gig-economy, az on demand munkaerő, azok, akiknek értékét nem a fizikai jelenlét adja, hanem a tényleges hozzájárulás. A mechanikus folyamatokban az eddig olcsó gépként használt emberek (akikről itt írtam) munka nélkül maradnak, kivéve azokat, akik képesek lesznek megtanulni a helyettük dolgozó gépeket irányítani.
De van egy másik elem is ebben a diskurzusban. Nem csupán arról van szó, hogy a „critical thinking” (sőt, megint csak pontosítva, ahogyan a jelentésben szerepel: „critical thinking AND analysis”) egyáltalán nem a kritizálást jelenti, legalábbis biztosan nem úgy, ahogyan azt mi, hétköznapi fogalomként értjük.
A kritikai gondolkodás, mint skill nem azt jelenti, hogy kétéves gyerek módjára toporzékolunk ha nem tetszik valami, vagy tinédzser módjára finnyogunk mindenen, amin a szüleink mondanak, előírnak vagy javasolnak, beszólogatással csökkentve frusztrációinkat. Nem teszünk úgy, mint egy undok, dühös kis öleb, aki a bokára támad, bosszantóan ugyan, de értelmetlenül, a győzelem minden esélye nélkül.
Vagyis a „critical thinking” egyáltalán nem ugyanaz, mint „critical behaviour”, ha már itt tartunk. A kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint az Újszövetség a Star Wars-hoz. (Mindkettőben van egy bonyolult apasági kérdés.)
Itt, ebben a panaszkodó, nyafogó, folyvást reklamáló kultúrában hajlamosak vagyunk a kettőt összekeverni, egyébként számos mentális és történelmi okból (de ez messzire vezet, viszont szórakoztatóan és röviden elmondja Csepeli György, itt).
A kritikai gondolkodásban a „gondolkodáson” és az „analízisen” van tehát a hangsúly, nem a „kritikai” jelzőn.
Ez a kifejezés inkább jelenti azt, hogy az elénk kerülő adatokat, összefüggéseket, állításokat, feladványokat módszeres kételynek vetjük alá. Nem a szisztémát szemléljük kritikusan, hanem az épp előttünk álló problémát: a forrásokat és premisszákat vetjük vizsgálat, analízis alá – azokat, amelyeket egyébként fenntartások nélkül igaznak fogadnánk el.
Nyilvánvaló, hogy ez a gondolkodás egyben kulcsa a nagy, rendszerszintű változásoknak is. Kell ahhoz, hogy az orrunk előtt lévő problémákat, diszfunkciót, emberi hiányosságokat éles szemmel és analitikus észjárással észrevételezzük. De ennek csak akkor van értelme (a nyafogáson és a bokára támadáson kívül), ha ez a kritikai gondolkodás innovációs skill-ekkel és kreativitással is párosul. Ahogyan a World Economic Forum listájában párosul is, hiszen egyik a másik nélkül komolytalan lenne. Ha csak azt tudjuk világba kiáltani, hogy mi az, amit kifogásolunk, akkor az amúgy is eszelősen komplex világ homeosztázisában csak tovább fokozzuk az egyensúlytalanságot. Az erőben a zavart. Az entrópiában a káoszra való hajlamot.
Végső soron ennek a bonyolult kontextusnak felismerése az, ami megkülönbözteti egymástól a dilettánst és a profit.
Fotó: Fortepan. Köszönettel.
