Tavaly ilyenkor még alig ismertük ezt a nevet. Mostanra tele a képével, a nyilatkozataival és a videóival az internet. Greta az a svéd iskoláslány, aki az idén tavasszal világmozgalmat indított el a Future Friday tüntetésekkel. Pedig már jóval előbb felfigyelhettünk rá. Tavaly novemberben a TEDx Stockholm színpadán előadott beszédét több, mint hárommillióan látták eddig. Képét házak falaira festik, grafikák és mémek készülnek róla.
A posztmodern Jeanne D’Arc, az autista kislány sokak szívéből szól, de sokan vannak azok is, akiket a jelenség jobban érdekel, mint az üzenet. Ők azok, akik néha egészen otromba módon kifogásolják, hogy mit keres egy gyerek a politikában. Még többen elmélkednek azon, hogy a láthatóan jól felépített és támogatott média-jelenlét mögött kik állhatnak. Sokan egyenesen azt mondják, Greta csak eszköz, és vannak, akik szerint éppen betegsége miatt kiszolgáltatott azoknak a gátlástalan erőknek, akik maguk előtt tolják, azért, hogy saját politikai üzeneteik szócsöve legyen. Olyanok is vannak, akik megkérdőjelezik, hogy a „hisztéria”, amit kelt, indokolt-e: ők hirtelen vitatni kezdik a tudományos kutatások eredményeit, ellenkező eredményekkel érvelnek, de legfőképpen azzal, hogy a gyerekek könnyen befolyásolhatóak.
Nos, azt gondolom, bár a Gréta-jelenség valóban nyilvánvalóan mediatizált és biztosan lehet árnyaltabban és kételkedve is tekinteni a klímakatasztrófa-jóslatokra, azt minden gyakorló szülő tudja, akinek (kis)kamasz gyerekei vannak, hogy
nehéz mostanában a szemükbe nézni.
Egyre nehezebb elfordítani a slusszkulcsot, amikor nincs halaszthatatlan dolgunk az autóval, egyre kellemetlenebb a gondolat, hogy csak úgy röpködjünk a kerozint köpködő repülőgépeken, és egyre zavaróbb kihordani a szelektívbe a szeletenként csomagolt sajtok műanyagdobozait. Mert lehet, hogy a gyerekeink nem rögtön fognak megsülni, mint a szalonna, de meg fognak. Ha nem ők, akkor majd a gyerekeik, és ha ők még a szerencsésebb és gazdagabb részéhez tartoznak is a Föld lakosságának, az is csak annyit jelent, hogy végignézhetik majd mások pusztulását.
Mert sorra kerülnek ők is, ezt mind tudjuk.
A többségünk azért dolgozik, hogy segítsünk fenntartani, sőt, magasabb fordulatszámon működtetni (megengedem: jó esetben pedig elviselhetőbbé tenni) a rendszert, ami ezt a mostani állapotot előállította. A növekedéshívő gazdaságot szolgáljuk mindannyian, a hatékonyság istenének oltára van a cég előcsarnokában, a recepcióval pont szemben.
Olvasgathatunk esténként buddhista vagy feminista közgazdászokat, akár Nancy Frasert, David Loyt, Virginia Heldet és Alperovitzot vagy Prahalad könyveit, böngészhetjük a CorpWatch oldalait és ábrándozhatunk arról, hogy majd Bhutánban telepszünk le nyugdíjasként.
Ez a lényegen nem változtat.
Gyerekeink, a poszt-Millennárisok, akik nem akarnak nagyvállalatok tökéletesre tréningezett erőforrásaivá válni, és most meg nem akarnak pénteken iskolába menni (nem mellesleg azért, mert az egészségügyi rendszereink mellett az oktatásra se lehetünk annyira büszkék), mert akkor van a tüntetés, talán jól sejtik, hogy eleget voltak velünk türelmesek. Gyerekeink, akikkel tele vannak a pszichiátriai rendelők előszobái, akik még felnőtté válásuk előtt daganatokat növesztenek magukban (túlzok? ha ezt hiszik, nézzenek körül: karnyújtásnyira lesz Önöktől egy bipoláris depressziós vagy egy kemoterápiára járó kamasz), akik nem akarnak se kötődni, se elköteleződni, se tervezni – ők jobban értik, miről szól a világ.
Ezen az sem változtat, ha tiszta és nyugodt lelkiismerettel egyenként mind elmondhatjuk: megtettem, ami tőlem telt. Hiszen kicsi pont vagyok, és nincs befolyásom a nagyhatalmi érdekekre és játszmákra. Mert valóban nincs, ha csak az nem, hogy a nagyhatalmak legfőbb ereje mindig is a tömegek befolyásolása és mozgatása volt. A tömegek veszik meg az autókat, kapcsolják be a légkondit és vesznek fel bankhitelt. Mi termeljük és mi fogyasztjuk a javakat.
Mi, a tömegek termeltük meg azt a pénz és hatalmat (másoknak), ami ma már felfoghatatlan mértékű lett, segítettük elő azokat a folyamatokat és erővonalak kialakulását, amelyekkel szemben (különös tekintettel az eddigi életformánkra) valóban röhejes rezisztencia a múlt héten megvásárolt bevásárló textilzsákocskánk. Egy ordas nagy hazugság, silány önáltatás. Kezdetnek jobb, mint a semmi, de nem sokkal jobb.
A gyerekeink, Gréta és a többiek, nem mások, mint ennek a meditalizált világnak a termékei. Csak úgy, mint magunk. Nyilván tévedés azt gondolni, hogy jobban vagy többet látnak, és az is illúzió, hogy elkezdődött a világ megmentése. Mert ahhoz egy másik keretet kellene létrehozni, egy teljesen más koncepció alapján. A gyorsabban, kevesebbért, többet koncepció helyett a lassabban, türelmesebben, kevesebbet világát. A gyerekek nem azért esélyesebbek ebben, mert tiszták és ártatlanok, mint a kisdedek, hanem azért, mert nekik nincs más esélyük.
Az ő bőrükre megy ki a játék, nem a miénkre.
Ha tudunk tehát jobbat, hát hajrá, tegyük, kezdjük el, de ne kamuból, hanem igaziból és ne holnap, hanem ma. Nem kell rájuk bíznunk ezt a feladatot, nem ők kérték - ahogyan egyébként megszületni se ők akartak.
De ha nem kezdjük el, akkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy igazoljuk nekik a suliban azt a pénteket és szégyenkezve csöndben maradunk.
A fotón: Kadiköy, Isztambul
