A Föld civilizált felének valamennyi lakója kísérleti alany. Nem egészen önkéntesen és sajnos ráadásul minden javadalmazás nélkül. Sőt.
Most, hogy az elmúlt években a nagy, befolyásos kutatóintézetek sorra arra jutottak, hogy az emberi boldogság titka az egészséges élethez nélkülözhetetlen szükségletek: a társas kapcsolatokból felénk áradó impulzusok, a szeretet, a megerősítés és visszaigazolás - most, hogy ezt már tudjuk, most a kísérleti eredmények ellenpróbája zajlik.
Akadémiai nyelven valahogy úgy mondanák, hogy most verifikáljuk a már publikált eredményt még egyszer, úgy, hogy az abban definiált, létfontosságúnak mutatkozó szükségletek kielégítését megvonjuk. Pont az történik, mintha azt a már igazolt tételt, hogy az emlősök létezéséhez szükséges az oxigén, ellenpróbával úgy igazolnánk, hogy a kísérleti patkányokat tíz percig a víz alá nyomva tartanánk. Az eredmény tényleg minden kételkedőt meggyőzne.
Pedig az eddigi kutatások már e nélkül is elég meggyőzőek voltak.
A Robert Waldinger vezette kutatócsoport több, mint hetven éve tartó, több ezer emberrel folytatott vizsgálata azt találta, hogy a szeretetteli, tartalmas kapcsolatokban élő emberek nemcsak mentálisan egészségesebbek, hanem a testi bajok is inkább elkerülik őket és még tovább is élnek, mint a magányosok.
A Gallup World Poll több millió résztvevővel végzett kutatása azt igazolta, hogy a jóllétünk második legfontosabb feltétele a fizikai komfortérzet után az, hogy kapcsolódtunk-e aznap olyasvalakihez, aki fontos számunkra. Daniel Kahneman, a Nobel-díjas közgazdász egy nagy kísérletben bizonyította, hogy a jóllétre való hajlam éppúgy örökölhető, mint a magasság vagy az intelligencia és hogy (a nagyon megnyomorító nélkülözési szint felett) már a pénz önmagában nem boldogít.
Ezek az eredmények lassan kezdenek beszivárogni a közpolitikai gondolkodásba is. Egyre több kormányzat kezdi fontolóra venni, hogy valamiképp a boldogság mutatóját is felvegye a teljesítmény-mérőszámok közé, a GDP mellé például. Egyre több cég is kezdi felismerni, hogy sokat tehet a munkavállalók testi-lelki egészségéért, azaz, közvetve a saját hatékonyságáért, ha aktívan dolgozik a stressz csökkentéséért és a munkakörülmények javításáért.
De attól meg igen messze voltunk, hogy ez a közgondolkodásban, a munkahelyek vagy a politikai programok közötti választásban a többség számára is szempont legyen. Mostanáig.
Most, a karanténban a magunk bőrén érezzük, milyen a víz alatt lenni, ráadásul tovább lenni ott, mint szeretnénk. És a víz még hideg is, és ha mégis felbukkannánk, akkor a levegő is mérgező.
Mert a VUCA világ most nem izgalmas és kihívásokkal teli, mint eddig, hanem szorongást keltő. Nehéz eldönteni, hogy a nyomorult életünket féltjük jobban, vagy az ép eszünket.
A tanácsadók, akik ebben a helyzetben irányt mutatnak a karanténos léthez, általában a hasonló bezártságot jelentő helyzetekből merítik a bölcsességet, mint például a tengeralattjárók, tengeri fúrótornyok vagy épp az űrhajósok jól megismerhető és kellőképp dokumentált mentális túlélési technikáiból. De aktuális szervezetfejlesztési kézikönyvként ott van Robinson sztorija is, Péntekestül, akiken a time-management és a delegálás módjai mellett a mikroszociális összefüggések is tanulmányozhatóak.
A napirend, a rutin lett az isten, a testmozgás a földi helytartó és az esti chat-kocsmákban celebráljuk a blaszfémiába torkolló istentiszteletet.
Van azonban még egy fontos feladatunk, amit az új életmód-guruk közvetve üzennek csak: fenntartani a történetünket.
Ezért kell, hogy naponta felhívjunk legalább egy embert, és elmeséljük neki - a semmit.
Mert most a Semmi a történetünk, habár, ha úgy nézzük, ez a nagyon is Valami. Csak az történik velünk, ami bennünk történik.
Ami egyébként sokkal izgalmasabb, mint a külvilág, csak meg kell tanulni ezt értékelni. Eddig nem ezt tanultuk.
A történetmesélés sok bajon segít: megérteni és átkeretezni a traumákat, felfejteni az elakadásokat, kimondani a feszítő érzéseket. Mindegy, hogy szóban mondjuk el, vagy leírjuk. A pszichológusok kedvelt módszere, hogy naplóírásra biztatják a klienseiket. Ventillációs hatással, mert ami kijön, az már talán nem zavarog odabenn tovább.
Most van ezzel egy másik dolgunk is: meghallgatni a másik ember történetét. Te nekem, én neked. Szívességbank.
Írtam már sokszor a történetek hatalmáról én is. Legutóbb Abderrahim, a marokkói történetmesélő kapcsán, akit hiába kerestem húsz év után Marrakesh főterén. Alighanem utoljára jártam ott, hogy megkeressem. Nem fogunk már Marrakeshbe röpködni csak úgy, húszévente se.
De láss csodát: nem kellett nagyon messzire mennem, hogy megtaláljam az én itteni történetmesélőmet. Globálisból lokális, ahogy annak most lennie kell. Mindig is itt volt az orrom előtt, csak a sok utazgatás közepette nem vettem észre.
A bácsi egy piacon szólított meg. Azon a helyen, ahol annyi embert ismerek, és ahová a sajton meg kenyéren kívül valójában azért járok, mert az árusok mind fontos embereim. A bácsi virághagymákat és palántákat árul. Két éve nála vettem a szerelemvirágot. Liláskék, különleges gondozást igényel és nem mindenkinél nyílik, azt mondta akkor. Nálam virágzott, szerintem azért, mert szimpatikusnak talált és adott mellé bűbájt is.
Most, a majdnem üres, szomorúan kietlen piacon, a bácsi megszólított, hogy ha már így ráérek (hiszen most mindenki ráér), akarok-e verset hallgatni. Mert van egy saját kötete, ha bemondok egy számot, felolvassa nekem azt a passzust. A huszonhetest választottam. Ez jó hosszú lesz, mondta.
Leültem vele szemben a székre, arra, amelyik a képen még üres - és ő olvasni kezdett. Sokkal jobb verselésben volt részem, mint amire egy olajbányászból lett hobbikertésztől számítottam, és főleg, finom intelligenciával magával ragadó előadásban.
A vers arról szólt, hogyan győzd le a félelmeidet, a gyötrő szorongást, ami megfojt, ha hagyod. Hogyan találd meg magadban a kapcsolódás képességét akkor is, ha minden elveszettnek tűnik épp és nem látod, mibe is kapaszkodhatnál. Hogyan ne engedd közel magadhoz a farkasokat.
Erőt adó, egyszerű, de bölcs vers volt.
A huszonhetes számú vers elmesélte nekem azt, ami az elmúlt három hétben történt velem.
Ültem ott, és arcomat a karanténos, megváltatlan, szenvedésteli húsvét vasárnap renegát napsütése felé fordítottam.
Arra gondoltam, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy utat találjunk.
Igaza lehet az életmód-guruknak.
Fotó: saját kép, készült Káptalantótiban, 2020. április 12-én.
